„Közép-Európának, kiváltképp Magyarországnak van mondanivalója az uniós választáson, többek között az, hogy mi a szuverén nemzetek együttműködésére épülő EU-t szeretnénk, valamint elutasítjuk a migránsok kötelező tömeges betelepítését. Érdekes módon a nyugati uniós tagállamokban viszont a nagy általánosságokon túl egyáltalán nem lehet megnevezni egyetlen egységes kampánytémát, illetve egyetlen konkrét közös tervet sem, miközben igyekeznek elkerülni a bevándorlás kényes kérdéseit. De akkor miről is szól ez az uniós választás? Kinek mi a voksolás tétje?
– Ez az EP-választás egy nagyon fontos csata lesz egy hosszúra nyúló háborúban. A harc a felszínen szerintem valamennyi uniós tagállamban részben vagy egészben a bevándorlás kérdése körül zajlik, az eltérések az ügy megközelítésében érhetőek igazán tetten. Valójában ugyanis többről van itt szó, mint ami elsőre látható, nevezetesen arról, hogy az EU jövőjét milyen politikai elvek alapján és kik határozhatják majd meg. Ez egy kulturális és civilizációs küzdelem, a bevándorlás pedig csak felszínre hozta azokat a világnézeti törésvonalakat Európában, amelyek már hosszú évtizedek óta ott repedeznek a mélyben. Egy paradox helyzet állt elő, ahol egymás szövetségeseiként tűnnek fel az elméletileg laikus, szekuláris liberálisok és a döntően muszlim bevándorlók – velük szemben pedig az Európa keresztény hagyományát megóvni szándékozó, a nemzeti identitás mellett kiálló szuverenista erők állnak.
A politikai üzenetek tartalmi különbözőségei abban ragadhatóak meg, hogy a liberális elit, a brüsszeli bürokraták és »civil társszerveik« technikai szinten akarják tartani a diskurzust, eszközvitákat akarnak folytatni a bevándorlás kapcsán – például hogy hogyan lehet az illegális migrációt legálissá transzformálni jogi eszközökkel –, míg a másik oldal nyíltan és őszintén célvitát folytat. Azaz fel meri tenni a kérdést, hogy jó-e Európának ez az egész bevándorlás, egyáltalán kívánatos-e az a multikulturális modell, ami az elmúlt évtizedek során Nyugat-Európában kialakult? Ezt a célvitát nem meri egy az egyben felvállalni a progresszív oldal, mert kitenni az ablakba, hogy »mi itt egy liberális multikultiban feloldódott Egyesült Európai Államokat szeretnénk«, még mindig csak egy relatíve szűk választói bázis számára szimpatikus üzenet. Mely ráadásul egy halom más értékvitát is kinyit a nemzeti identitásról, a szuverenitásról, a keresztény gyökerekről, de az abortuszról, az eutanáziáról, a drogliberalizációról, a homoszexuálisok házasságáról vagy a genderelméletről is – és még sorolhatnánk. Ezeket a liberális dogma szerint már kanonizált kérdéseket azonban nem engedik megnyitni, a politikai korrektség nevében ezért blokkolják a szólásszabadságot és jogi-technikai ügyekként tüntetnek fel nagyon is politikai, világnézeti dolgokat, érzéketlen populistának állítják be az »új tabudöntögetőket«, vagy bagatellizálják e kérdéseket. Miközben nyilvánvaló például, hogy a kibocsátó térségek demográfiai dinamikáját elnézve a mostani migrációs hullám az elkövetkezőknek még csak egy enyhe előszele; hogy a szabadságjogi mázba burkolt halálkultusznak igenis súlyos és negatív hatása volt az európai népszaporulatra, vagy hogy a demokrácia liberális válfajának igenis van alternatívája. A politikai korrektséggel tehát nem pusztán az a baj, hogy gátolja a közügyek szabad megvitatását, hanem hogy az maga a legnagyobb »fake news«, hírhamisítás.